A hajnal még alig hasadt, amikor beültem Ikan mellé az autóba, hogy megkezdjük a körülbelül másfél órás utat az esőerdőbe szántott földúton. 30 perce kaptuk a hívást, hogy negyven kilométerre Borneó nagyvárosától, Kuchingtól, újabb majomkölyköt találtak az egyik falusi ültetvényes konyhájában.

Sűrű köd szállt le az éjjel, ami még most sem szakadozott fel, így a városból kihajtva csak a frissen felcsapott nedves föld szagából tudtam, hogy már a dzsungelben járunk.

Az egész vidék nehéz párát lehelt az arcunkba, szinte semmit nem lehetett látni a tejszerű ködben, ráadásul a vastag, húsos levelek szüntelenül csepegtek, így az ablaktörlőt folyamatosan bekapcsolva kellett hagyni. Nemsokára aztán kitisztult a horizont, és magunk mögött hagytuk a nyirkos erdőszakaszt.

Ikan Baktiantoro a vadvilág harcosainak vezetője volt, egyike azoknak az elszánt maláj és indonéz fiataloknak, akik az életüket kockáztatják az orangutánok megmentéséért, szembeszállva nemcsak az orvvadászokkal, de az esőerdőket irtó több milliárd dolláros iparággal, az olajpálma-termelő társaságokkal is. Ikan a családját ugyan biztonságba helyezte, de saját élete sokszor csak hajszálon függött. Nemegyszer megverték és halálosan megfenyegették aktivista munkájáért.

Mikor megérkeztünk a cölöpökre épített faluba, Ikan az illegálisan tartott orangután felől érdeklődött. Pillanatok alatt emberek gyűltek össze az utcán, egészen körbefogták az autónkat, úgy mutogattak az egyik fiatal ültetvényes háza felé. Átsétáltunk a megjelölt udvarra, bár először úgy tűnt, hogy senki nem volt otthon, valami mégis megmozdult a konyhában.

Tisztán lehetett hallani a motoszkálást, majd a panaszos nyöszörgést. Ikan lendületesen belökte a pálmák alatt álló kis ház ajtaját.

A hirtelen betóduló fény élesen világított az orangutánkölyök szemébe, védekezésül mindkét kezét az arca elé kapta.

Egy félig leszaggatott, koszos pelenkát húzott maga után, és mint az éhező gyermeknek, a hasa teljesen fel volt puffadva. Vékony karjait gyorsan maga köré fonta, és megszeppenve gubbasztott a konyhai asztal alatt.

Mellette, a ledöngölt padlón elszáradt ételmaradékok voltak szétdobálva, és úgy tűnt, a kölyök félelmében bepisilt, mert csípős, áporodott szag terjengett a levegőben. A nyaka köré csatolt vaspánt teljesen belenőtt a vörös szőrébe és a bőrébe. Olyan rövid lánccal volt az asztalhoz kötve, hogy egy-két lépés megtételén túl semmire nem volt képes. Ikan nem nyúlt ugyan hozzá, de azonnal megállapította, hogy a kölyök nem lehet több kétévesnél: alultáplált, a szőre tele van parazitákkal. Felhívta a vadőröket, az állatorvost, és elrendezte az orangután rehabilitációs központba való biztonságos szállítását.

A Matang Orangután Rehabilitációs Centrum 1985-ben jött Borneón létre azzal a céllal, hogy otthont adjon a sebesült, elárvult vagy rabságból kiszabadított vadállatoknak. Fő feladatként a fiatal majmok védelmét és természetbe való visszaszoktatását tűzte ki, a fentihez hasonló történetek szinte mindennaposak.

Ha ma megnézzük Borneó térképét, szinte nem találunk olyan természetvédelmi területet, ami ne lenne veszélyeztetett az olajtársaságok tevékenysége miatt.

Az 1950-es, 60-as években szinte senkinek nem volt pénze, a politikusok ugyanolyan nincstelenek voltak, mint a szavazópolgárok. Hogy bevételhez jussanak, és képesek legyenek biztosítani az egyre növekvő népesség ellátást, el kellett dönteniük, hol lehet a tartományban mezőgazdasági területeket kialakítani, így felosztották Borneót aszerint, hogy mennyire gazdag a földje.

Amint ez megtörtént, az esőerdők mintegy 30%-át azonnal az agrárszektor alá vonták, és emellett 99 évre bérbe adták egy részét az olajpálma ültetvény társaságoknak. Abban az időben senki nem beszélt az esőerdők kivágásának negatív hatásairól, vagy a biodiverzitás megőrzésének fontosságáról, senki nem tudta, milyen károkat fog okozni a pusztítás az ökoszisztémában, egyszerűen kellett a föld az emberek etetéséhez.

A legtöbb vadállat teljesen kiszorult eredeti lakóhelyéről, és elvándorolt, megjelent az ember-állat konfliktus, az ültetvényeken felbukkanó elefántokat sok helyen a mai napig tömegesen mérgezik meg.

A pálma ültetvényeken még rosszabb a helyzet, az ott dolgozók kutyákkal üldöztetik az orangutánokat, minden elejtett darabért ugyanis tizenkét amerikai dollárt (körülbelül háromezer forintot) kapnak az ültetvény tulajdonosától. A hátrahagyott, egészséges fiatal kölyköket pedig eladják az illegális vadkereskedőknek. Miután a kölyök fogságba került, a jól szervezett bűnhálózaton keresztül megkezdődik a külföldre csempészése, ami az orvvadászoktól kiindulva a dzsungelközvetítőkön át terjed, akik hamis kiviteli engedélyeket szereznek, megszervezik a szállítást, és eljuttatják a kölyköket a lánc végén álló gazdag ázsiai vásárlókhoz.

Csupán a 80-as 90-es években ismerték fel a maláj természettudósok, hogy a föld, a növényzet, az állatok mind-mind összefüggésben állnak egymással az adott terület egészséges ökoszisztémájának fenntartása érdekében, de akkor már késő volt.

Ma Malajzia és Indonézia adja a világ pálmaolaj termelésének 85%-át, melynek ára a vadvilág természetes élőhelyének összezsugorodása mellett napi 6 orangután elvesztése is. A borneói orangutánból ma már csak 104 700 él, míg a szumátraiból mindössze 7500.

A pálmaolaj népszerűségét sokoldalú felhasználhatóságának köszönheti, adalékanyagként, stabilizátorként, sokszor egyszerűen növényi olajként feltüntetve szinte minden élelmiszerben (csokoládék, öntetek, tészták, kekszek) találkozhatunk vele, de a kozmetikumok kedvelt alapja illetve biodízel is.

Egészen mostanáig a nagyobb olajtársaságok és a politikusok az esőerdők kivágását és ezzel egyetemben a vadállatok elvesztését, a környezet kiárusítását a gazdasági felemelkedés szükséges áldozataként kezelték. De valójában az erdőirtás és az olajpálma-termesztés csak elmélyíti a térség szegénységét: a folyók kiszáradása és a földek feldarabolása visszafordíthatatlanná válik.

Az újonnan megjelenő ültetvények nemcsak az orangutánok természetes élőhelyeit veszélyeztetik, de a helyi lakosságét is, akiktől a vállalatok nemegyszer erőszakkal szerzik meg a számukra fontos területeket.

Nemcsak világszerte, de már Magyarországon is egyre több zöld szervezet próbálja meg felhívni a figyelmünket a túlzott pálmaolaj fogyasztás negatív hatásaira illetve az ezzel összefüggő vadvilág pusztulására.

A magyarországi Jane Goodall Intézet tematikus Facebook csoportjában a Mondj NEMET a Pálmaolajra! oldalon például rengeteg információhoz juthat bárki ebben a témában.

Ahogy Kádár András, az intézet ügyvezetője magyarázza, a pálmaolaj sokoldalú felhasználhatósága ellenére a legkárosabb növény, mert egy rendkívül gazdag ökoszisztémát számolnak fel, hogy helyette monokultúrás növénytermesztés folyjon. Ráadásul az előállításához Európában már betiltott vegyszereket is használhatnak az ázsiai gyárak, mivel az ellenőrzés ott kevésbé szigorú, mint az EU-ban. Arról pedig nem beszélve, hogy az így nyert földterület csupán néhány évig használható, hisz a talaj utána kimerül, újabb területeken kell az erdőt kiirtani, ha az ültetvény tulajdonosai fenn akarják tartani a termelést.

Az erdőirtást sokszor égetéssel végzik, ami azon túl, hogy etikailag számos kivetnivalót hagy maga után, rendkívül káros a környező lakosságra, az élővilágra, sőt a földi klímára is.

Természetesen azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma kb. 20 millió ember megélhetése függ a pálmaültetvényektől, ráadásul a pálmaolajellenes lobbit nem egy ázsiai ország a nyugat ellenük folytatott, gazdaságukat ellehetetlenítő hadjárataként kezeli.

Mindemellett a nemzetközi környezetvédők aggálya az is, hogy ha az olcsó pálmaolajat kivonjuk a piacról, vajon egy újabb „szuper” növényi olaj megjelenésével nem okozunk-e még nagyobb károkat a biodiverzitásban, nem kell-e újabb vagy nagyobb területeket kiirtani termesztésük érdekében?

A megoldás erre az lehetne, hogy elsősorban helyi termesztésű olajokkal kell a pálmaolajat kiváltani, ami Európában a napraforgó, repce, kukorica. Ezek azok, amiket a pálmaolaj megjelenése előtt évszázadok óta használunk. Így nemcsak a kontinensünkön őshonos élelmiszer kerülne újra előtérbe, de az olajnak nem kellene utaznia annyit Ázsiából, mint most, mert a szállítás ökológiai lábnyoma is hatalmas.

Ami minket illet, mi is sokat tehetünk Magyarországról az esőerdők megóvása érdekében. Csupán egy kicsivel több időt kell szentelnünk a vásárlásra, hogy megnézzük az összetevők közt, vajon tartalmaz-e kekszünk, samponunk, arckrémünk pálmaolajat, és ha igen, akkor keressünk egy olyan terméket, amiben nincsen. Persze nem lehet mindennek az alternatíváját megtalálni, de ha törekszünk a változtatásra, máris sokat tettünk környeztünk védelméért.

Másik fontos lépés lehet, a magyar üzletláncok bevonása a pálmaolaj elleni harcba.

Annak érdekében, hogy minél több átlag magyar értesüljön a pálmaolaj-használat káros környezeti hatásairól és tudatosabb döntést tudjon hozni vásárlásai alkalmával, magyar természetvédelmi szervezetek, többek között a Jane Goodall Intézet, a Tudatos Vásárlók Egyesülete és a Humusz Szövetség két évvel ezelőtt kampányt indított, melynek során üzletláncok figyelmét hívták fel a pálmaolaj veszélyeire, és arra kérték őket, hogy azokat a feldolgozott élelmiszereket és kozmetikumokat, amelyekben nincsen pálmaolaj, boltjaikban egy külön polcra tegyék.

Ehhez egy plakátot kaptak, amit a polc fölé kihelyezhettek a vásárlók tájékoztatására – hiszen érthető módon sokan vannak, akiknek nincs ideje minden egyes vásárlás alkalmával az összes összetevőt végigböngészni, így kedvenc boltjaik tudnak nekik segíteni a helyes vásárlási döntések meghozatalában.

Mindezek mellett a kicsiket is bevonhatjuk a környezetvédelembe, a növények gondozását például már egész fiatalon meg lehet tanítani nekik, később pedig nem fog problémát okozni, ha csak olyan csokoládét választhatnak, amiben nincs pálmaolaj, ha megértik az összefüggéseket.

Némi lemondás és néhány perccel több időzés a boltokban igazán nem sok az orangutánok és Borneó különleges növény – és állatvilágának a megőrzéséért.